Pénteken újra találkoztam egyik legjobb barátommal, barátnőmmel (nem a barátnőm, hanem egy olyan barát, aki nő) a Captin Pea-vel. Pénteken épp dolgoztam (sajna) mikor megérkezett a városba, és rohadtul szar volt, hogy nem mehettem vele csacsogni, hisz diplomaosztónk óta nem találkoztunk, csak e-mail-eztünk. A párja zenekara épp koncertezni jött a városba, és velük jött le, valamint emiatt nem is maradhatott sokáig. De hogy tisztában legyetek, miért is volt annyira szar nekem, hogy nem mehettem vele beszélgetni, mulatni ahhoz vissza kell ugranom az időben egy kicsit (a la how i met style).

Kids, back in 2005 ... ööö ... inkább magyarul. Szóval 2005-ben a főiskolán éppen két új szakot vettem fel és a másik kettőt meg leadtam. Az egyiket meguntam, azért adtam le, a másikon meg genyóztak velem keményen (és jogtalanul buktattak meg nem egyszer) azért adtam le. A két új szakomon istenien éreztem magam. Na és ekkor találkoztam először Captain Pea-vel, neki is ugyanez a két szakja volt.

Első találkozásunk úgy történt, hogy éppen előttem ült és a tanárnőtől kérdezgette, hogy hogyan is megy a tantárgybeszámítás, mert ő már ezt a szemináriumot megcsinálta egy másik szakon. A tanárnőnek halvány lila gőze sem volt, hogy mit is kellene tennie Pea-nek. Mivel én már járatos voltam e téren (mivel a másik 2 szakomról én is beszámítattam sok mindent), előrenyújtottam Pea-nek egy beszámítós formanyomtatványt (pont volt nálam) és mondtam neki, hogy mit és mit csináljon. Ő nagyon szépen megköszönte, hogy ily segítőkész voltam, majd egy mosolygós Helló-val elköszönve, el is ment az óráról.

Nem sokkal ezután jött az az időszak, mikor mindenkinek fel kellett vennie a leckekönyvét a tanulmányi osztályról (TO). A legkarajabb az volt, hogy a két szakom miatt, két különböző TO-részlegen voltak az indexeim; és mire kivártam a kibeb*szott hosszú sort az egyiknél, már cefettül nem volt kedvem a másiknál is végigjátszani mindezt. De erőt vettem magamon, bementem a fősulira, hogy most felveszem az indexeim cirka 3 óra hossz alatt. És ekkor jött a segítség: Pea! Találkoztunk a TO-knál, és dumálni kezdtünk, majd rájöttünk, hogy mivel ugyanolyan szakosak vagyunk, így felezzük meg a sorban állás időtartalmát. Ő kiveszi az egyik szakunk indexét és meg a másikat. Okay, karaj! Már indultam is volna, mikor eszembe jutott, hogy nem is tudom ennek a leányzónak a nevét, így hogy kérjem ki az indexét? És ekkor szinte egyszerre azt kérdeztük egymástól: "Egyébként téged hogy hívnak?"

És ekkor kezdődött az ismeretségünk. Az indexeket megszerezve kicsit dumálgattunk még (konstatáltuk milyen jó fejek is vagyunk mindketten), és innentől ha találkoztunk mindig jókat beszélgettünk. És valahogy így alakult ki barátságunk. Pontosan már nem emlékszem mikortól kezdve voltunk már sülve-főve együtt, de hamar felfedeztük milyen sok közös van bennünk. Habár már az elején tisztáztuk, hogy egyikünk sem akart a másiktól semmi romantikusabbat (neki tartós kapcsolata volt már akkoriban, ami még most is tart), nekem meg más nővel voltak gondjaim akkoriban. De az, hogy más neműek vagyunk, soha nem okozott gondot a kapcsolatunkban, hisz minél több idő telt el annál jobban ismertük egymást, és lassan testvéri szinten gondoltunk a másikra (szóval VAN barátság nő és férfi között!).

Pea egy nagyon mókás leányzó. Imádom a naturalista szemléletét és kommentjeit (az ilyen pisi-kaki téma nem hozza zavarba) valamint minden és mindenki felé érdeklődő és mindig van egy kedves szava akárki is jön oda hozzá. Mindig is irigyeltem az agyát, mivel igen széleskörű tudással rendelkezik, és mindig pörög vmin; plusz mindent sajátosan tud megfogalmazni és kinyilatkoztatni. És még a munkabírását irigylem. Ez a kiscsaj annyi mindent tud egyszerre csinálni, és nem pihen még mindent meg nem csinál időre; szóval embertelenül túl tudja hajszolni magát. Lehet nem véletlenül végzett vörös diplomával. Pedig ő maga a disszonancia, mivel nem egy stréber tanulós fajta, pedig tudása arra hajazna, kinézete pedig inkább a rocker eleganciát viseli magán, mégis személyiségét a nyitott, kíváncsi, olykor gyerekes, de inkább érettebb a koránál, és a humoros szavakkal tudnám jellemezni. Magával ragadó egy teremtés. Ja és imádja a markoló gépeket.

Amikor nekem volt gondom, vele beszéltem meg, és olykor fordítva. Számtalan kalandunk volt, nem egyszer röhögtük szét magunkat. Pl. amikor elmentünk csokit zabálni, és vettünk töltött csokis-puszedlit, aminek zöld volt a tartalma, és mi uborkazselének neveztük el (nonsense humor - zöldalma zselé volt). Volt amikor segített lekoptatni egy csajt, aki iszonyat durván nyomult rám, annak ellenére, hogy én elküldtem melegebb éghajlatra nem egyszer. De így ezek leírva nem túl "vickesek", élőben ezek azért jobbak voltak. Pea sajátossága, hogy hetente ki szokta osztani az általa kitalált Arany Furik (talicska) díjat a hét legpoénosabb emberének, olyan poénért amitől sírva, a földön fetrengve nevet az ember. Én már 2-szeres Arany Furik díjas vagyok (magasak az igények). Olyan poénok kaptak Furikot, mint a Rozsomák féle "Kérsz sót? Nem! Akkor sótlant???" poén, vagy az amikor engem elvittek kávézni, amit nem szoktam egyébként, és megjegyeztem, hogy habár én nem kávézom, de szerintem két cukorral iszom...

Szóval a sok év alatt, számos közös élménnyel lettünk gazdagabbak. Mindketten imádjuk a Tajga vodkát, mindketten újságírók lettünk, voltunk kollegák, segítettük egymást jegyzettel, beadandóval, számos bulin, szülinapon vettünk részt, sok ishlert betoltunk és rengetegek beszélgettünk, nevettünk. Ám mióta végzett keveset találkozunk. Csak e-mailezünk. "Picit" elfoglalt a leányzó, mivel lakóhelyén dolgozik (3 munkahelye van), egy sérült srácot tanít újra beszélni, zenekarban énekel, musical-ben vesz részt, és még sorolhatnám mi mindent csinál. Örülök, ha rám van havonta egy e-mail-nyi ideje.

És pénteken emiatt volt nagyon sz*r, hogy rég nem látott barátom itt van, nekem meg dolgoznom kell és nem tudok vele úgy foglalkozni, mint ahogy én szeretném. De aranyos volt, mivel lejött hozzám 2 órácskára, és amikor nem kellett vmi barom vendéget kiszolgálni, akkor ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Megmaradt olyannak amilyen, és ha csak két órácskára is találkoztunk, már az a rövid idő is jobbá tette a napom. Párja (na ő még aztán a nagyon jó fej ember) koncertjére ment vissza az én párocskámmal (hál' isten ők is jóban vannak), majd egymást megölelve búcsúztunk el, de tudván, egymást úgysem veszítjük el szem elől továbbra sem, még akkor sem ha fizikálisan nem tudunk találkozni.

Ám, ha minden igaz, akkor 2009. március 7-én újra találkozunk... jupíííííííííííííííííííííííííííí!!!!